Magyar nyelvünk...

a nyelvek bábeli zűrzavarában egyedül álló kifejező erővel bíró nyelv. Sokszor hallani ehhez hasonló kijelentéseket, azonban nem szokás beszélni arról, hogy e többlet miből fakad, mitől áll fenn. Amíg ez alapkérdést nem tisztázzuk, üres szépelgő gondolatok maradnak csupán e szavak. Honlapunk erre keresi a választ. Kutatásunk azonban nem új keletű, sőt, eredményeink többsége már évszázadok óta ismerhető lenne, mivel azokat a Széchenyi István által alapított Magyar Tudós Társaság (mai nevén Magyar Tudományos Akadémia) nyelvészei ismerték fel és állították össze. E nyelvi kutató munkának az Akadémia első hatkötetes A magyar nyelv szótára lett a gyümölcse, mely munkához 1840-ben kezdenek hivatalosan hozzá. A szótárt leginkább annak két szerkesztője vezetéknevéről ismerni Czuczor-Fogarasi-ként (továbbiakban CzF). Mind Czuczor Gergely, mind Fogarasi János a Magyar Tudós Társaság rendes tagjai voltak, s munkájuk felbecsülhetetlen a honi nyelvművelők számára, mivel annak észjárása a magyar gondolkodást tükrözi, és nem külhoni, elsősorban latin, német vagy legújabban angol nyelvészeti módszerek alapján építkezik. Nyelvi zsenijük rávilágít arra, hogy nyelvünk önmagát képes értelmezni, nincs szükség idegen nyelvekkel való összehasonlításokra, mivel egyedülálló módon hangjai jelentésekkel bírnak. A nagyszótár nyelvbölcseleti alapjairól már Fogarasi Jánosnak az 1834-ben megjelent, A magyar nyelv metaphysicája című könyvében olvashatunk. E könyv nemzetközi szinten is páratlan nyelvfilozófiai munka. Fogarasi munkája abban ad többletet a CzF-hez képest, hogy nem csak tárgyalja a magyar nyelv hangjainak jelentéseit, hanem azok képzési helye és módja alapján eligazítást is ad azok jelentéseinek okairól.

A magyar nyelv jelentéshajlamokkal bíró hangjaiból épülnek fel az egyértelmű jelentéssel rendelkező gyökök, melyeket ma a hazai nyelvészet száműzött fogalomkészletéből, és csupán szótövekről hajlandó beszélni. A magyar nyelv gyökeinek első rendezett táblázatát, mely végső soron a XIX. századi magyar nyelvészet alapját adta, Kresznerics Ferenc állította össze kétkötetes Magyar szótár gyökérrenddel és deákozattal magyar-latin szótárában. Igen figyelemreméltó bevezetőjének szavai.

„Végre elkészültt az én Magyar Szó-tárom is, mellyet akár Oktatónak is el nevezhettem volna, mivel természeti renddel vagyon elő adva, és, mivel ez a’ rend leg alkalmatosb az ok-tatásra, mert, a’ kik eddig Magyar Szó-tárokat írtak, csupa bötürendet követtek, alkalmatlant magoknak az írásra, olly alkalmatlant, hogy Scaligernek haj-borzasztó ítélete szerint, ezen illyen csupa bötürendbe vett Szó-tárnak írása a’ kinzásoknak minden gyötrelmeit föl érné, alkalmatlant másoknak az olvasásra, úgy hogy semmi gyönyörűség nem volna ez illyen Szótárok’ olvasásában, haszon kevés, és csak szükségből üttetnének föl.
Ideje volt már egyszer ezen alkalmatlanságokat ki kerülni, a’ természeti rendet elő venni; ki keresni, mi való előbb, mi miből, és hogyan ered, mint nevekedik, mint szaporodik, mint ágozik el, szóval előbb kellett meg ismertetni a’ gyökér-szavakat, és a’ mik ugyan azon egy gyökérből szármoznak, azon egy gyökér alatt elő adni, nem szanaszét, nem el szórva.
Első gondom volt tehát a’ szó’ gyökerét ki nyomozni, mit a’ Magyar nyelvben tellyesíteni igen könnyű, mert a’ gyökér-szavak nálunk egy taguak, és, a’ mi különös szerencse, jobbára jelentők, és mivel a' Magyar nyelvben előragok (praefixa) nincsenek, akár melly szónak elején is könnyen föl találhatók. Alább erről bővebben.
A’ gyökér-szónak nevekedése, el szaporodása, el ágozása bizonyos apró szócskáknak hozzá adásával történik meg. Ezen szócskákat, mivel a’ gyökér-szóhoz RAGadnak, és véle egyetemben egy egészszet tesznek, RAG-szóknak neveztem, és íme az egész Magyar nyelvnek tudománya ezen gyökér-, és rag-szóknak isméretében fekszik, és azon igen rövid, és egyszerű Törvényekben, mellyeket a’ Nyelv’ Geniussa a’ szó-ragasztásban követ, és mellyeket már a’ véle való élés, és szokás meg állapított, föl szentöltt.
Másadik gondom volt tehát a’ Rag-szókat kikeresni, de csak azokat, mellyeket egy Szótár-írónak használni kell, azokat t. i. leg inkább, mellyek az anya-szót nem hagyják meg a’ maga nemében, hanem által változtatják p. o. a’ fő-névből más főnevet, vagy társ-nevet, vagy ígét, vagy határozót tesznek, hasonló képpen szólván a’ társ-nevekről, az ígékről, a’ határozókról. Ezeket itt rendre rövideden meg említeni kötelességemnek tartom, olly röviden, a’ mint csak lehet.”

Mennyire más eredményre juthatunk a világ megismerésében mint más nemzetek, ha értőn hallgatunk saját édesanyanyelvünk szavaira! S árulkodó nyelvünk többletéről az is, hogy Kresznerics szótára magyar-latin, minthogy már a halott latinban sincs meg a Kresznerics által említett természeti rend, amit mai magyar nyelvünk még mindig hordoz. E természeti rend a ragozásban rejtezik! Vagyis azon nyelvek melyek nem ragozók, már nem alkalmasak természetes gondolkodásra.

Nyelvtudományunk mára sajnos eljutott oda, hogy a magyar észjárás felismerése jelent hajmeresztő gondolatot, nem pedig az idegen gondolkodás, pedig Fogarasi metafizikájának bevezetőjében még a magyar nyelv más nyelvekkel szembeni erős többletét ecseteli:

„A’ nyelvfejtőgetésnek meg köll előzni a’ nyelvmivelést. Hogy a’ magyar nyelv, melyet eddig véleményem szerint alapos fejtögetések nélkül próbálgatánk mivelni, eredetiségébül még ki nem vetköztetett; azt csak a’ magyar nyelv philosophiai rendszerességének köszönhetjük, melyet tudtok nélkül is követtek sokakban a’ nyelvújitók.
Philologusaink ekkorig vagy más nyelvekből fejtögették magyarázgatták nyelvünket, és igy véleményemmel a’ napnak akartak fényt kölcsönözni; vagy midőn önmagából magyarázgaták is; philosophiai elvek és rendszer nélkül keresgéltek, tapogatództak a’ sötétben.”

Sőt, a 6. § (A magyar nyelvnek elsőségei más nyelvek fölött) 5. pontjában az igeragozással kapcsolatban eljut arra a természetes felismerésre, hogy a latin nyelv a magyarral szemben filozofálatlan nyelv: „Több igeragasztásai (conjugatio), de nem az utótagok (terminatiok) szerint, (mint are ère, ere, ire a’ latinban), melyek csak a’ nyelv philosophiátlanságát mutatják, hanem a’ jelentések szerint (subjectiv, objectiv stb. 94. §.)” A nyelvi ragozás tehát nem csupán nyelvi érdekesség, hanem a természetes gondolkodás egyetlen lehetséges módja! Amelyik nyelv nem ragozó, az szükségszerűen romlott, és valóban nem juthatunk e nyelvek vizsgálata során más felismerésre, mint ami a mai tudományos álláspont: a nyelv közmegegyezés tárgya, vagyis a véletlen alakította ki!

Ne legyenek azonban ábrándjaink, korunk erőteljes erkölcsi romlása a különböző nyelvek, vagyis e nyelvekre épülő gondolkodásmód romlottságára – melyben az angol élen jár – vezethetők vissza! Ez vezet el az istentagadáshoz is! Nyelvünk kettős (dualista, mely dualizmus eltér a nyugati elképzelésektől) eszélyessége okán ugyanis kimondhatjuk, hogy aki nem értelmes, az ártalmas.