Előzetesen ajánlott dolgozatok:

1) Mássalhangzók, mint jelentéshordozók

2) A magyar nyelv éltani fogalmai

3) A magyar nyelv éltani (metafizikai) alapjai

A magánhangzók előzetes (a priori) jelentései

A nokviszony osztályának megjelenése az időben történik, melyben a jelenidőt ugyan könnyen ki lehet mutatással fejezni, ám a múltidő és a jövőidő kifejezésére nézve már hangra van szükség. A sebesebb, vagy lassúbb mozgást is ki lehet jelenteni rövid vagy hosszú hangokkal.

A tárgyviszony osztályában mutogatással is könnyen kifejezhetők az igék első személye aki a beszélő vagy közlő, és a második személye is, akivel a gondolatot közöljük. Ám a harmadik (távollévő) személyről vagy dologról szóló gondolathoz már jelre, azaz hangra van szükség. Az énhez képest a második és harmadik személy – de minden más dolog is – tárgy (objektum), ezért a viszonyban a hangok tárgyiságot (objektivitást), azaz járulékot, birtokot, tulajdonságot jelentenek.

A minőség osztályának kifejezéséhez a hangokat lehet módosítani vastagítás és vékonyítás, vagy gyöngítés által is. Ebből származnak a vastag és vékony magánhangzók. Igen természetes az, hogy a vastag hangok vastag, nagy, magas vagy durva dolgokat jelentenek, a vékony hangok finom, kicsi, alacsony, kellemes dolgokat.

​A mennyiség osztálya esetében a kifejezendő tárgy szemléltetésében segít a testbeszéd és az arcjáték, ezért bízvást föltehetjük, hogy a nyelvalkotó úgy alakította ki a szavakat, hogy ha szánkat összehúzzuk, összegömbölyítjük, vagy elterjesztjük, kinyitjuk, akkor a megfelelő hangot képezhetjük. A száj összehúzása összességet, egységet, kinyitása pedig terjedést, sokságot jelent, ezenkívül az első eset jelenthet bezárást, belsőséget, a második pedig kinyitást, külsőséget.

Láthatjuk tehát, hogy csupán hangokkal vagy magánhangzókkal mind a négy értelmi osztályt ki lehet fejezni, melyek által akár kezdetleges beszédet is lehet alkotni.

Í (I)

Hangképzés

Nyelvünk legelöl az ajkakhoz legközelebb púposodik, a hangképző rezgőüreg a legkisebb. Az ajkak a legközelebb vannak egymáshoz, állásuk a legszűkebb, ezért az i hang érzetileg a szájhoz legközelebb képzett magánhangzó.

Az i hang az éles hangúak sorába tartozik, s előfordul mind vastag, mind vékony hangú szavakban. Ennélfogva két i-t különböztethetünk meg. A vastagot (mélyet), és vékonyat (magasat). Vastag hangú i (ï) olyan gyökökben szerepel, melyek vastag hangú ragokat és képzőket vonzanak. A vékony hangú i háromféle lehet: mely ü-re változik, ami éles ë-vel váltakozik, és a tiszta i. Néha hangzatosság vagy határozottság miatt fölveszi a v segédbetűt, ami ű-re változik. Néhány ikerszóban az á vagy ó magánhangzónak kicsinyített változata. Az é-ből í, ebből pedig gyakran i válik. Szavak elején fölveheti a leheleti h betűt, vagy ajakhangokat, mint: b, f, p, v. De fölcserélődhet akár a j-vel is. Könnyebb kiejtése végett az olyan idegen eredetű szavak kezdőhangja, melyek s-sel, és még vagy egy, vagy két mássalhangzóval kezdődnek.

Hangképzésből fakadó jelentéshajlami okok

Az i hangszínezet okát a csikorgást, nyikorgást, simítást, sziszegést, zizegést kiváltó formák rezgésében találjuk meg, melyek velejárója a kiterjedtségnek valamilyen csökkentsége, kicsinysége, amelyeket megleljük a hegyes, csücskös, sarkas, éles, vékony idomokban. A gyorsaság, sebesség, lassúság az időnek a rövid vagy hosszú mértéke látszik az olyan fogalmakban, mint: indul, iramlik, cikáz, villan, illan. A változás kicsiben maradása, a kicsitől, vagy kicsibe való irányulása is megjelenik az i-s fogalmakban: szivárog, sziszeg, szikráz, izzik. A finomabb, részletesebb mozgásokban mindenütt rábukkanunk az i érteményeire: piszkálás, csipkedés. A fiatal állatok kis méretű hangadó szervei is i színezetű hangokat adnak ki: csipogás, cincogás, nyifogás, sziszegés. Az egy, az egyszerű, az első, az elemi, az elv, a kezdet, az ok, az egész, a minden, de a hiány és a semmi szavunk is az i érteményeire támaszkodik. Az ős-egy maga is a mindenség titokzatos ősforrása, gyöke, és a teremtő Igének, azaz Istennek is leglényegesebb jelzője.

Jelentéshajlamok

1) Éles, vékony hangja miatt metszést, vágást jelent: ír, irt.

2) Elavult egyszerű ige: i-sz-ik, i-t, i-t-at, i-t-at-ás.

3) Jelent pontból kiinduló mozgást, menést, haladást: idő, ideg, ill, illan, ing, inog, ireg, iz (tag), izeg.
Platón az i hangot a Kratüloszban szintén hasonló módon értelmezi: „Szókratész: […] Az i-t viszont minden finomra alkalmazza, mert ez tud áthatolni a legjobban mindenen. Ezért az ienai és ieszthai szavak (menni, haladni) az i-vel utánoznak”

4) Rezgő, reszkető mozgás, rázkódás: ied vagy ijed, iszony, iszonytató, irtózik, irtóztató.

5) Közeledést, közelséget mutat: így, ím, ide, itt, innen, innét, ily.

6) Tárgymutató: néz-i, néz-i-tek, néz-i-k; ver-i, ver-i-tek, ver-i-k; barát-a-i vagy barát-i, barát-a-i-m vagy barát-i-m; hív-e-i, hív-e-i-m, fi-a-i, fi-a-i-m. Az a-i, e-i, mint kettős tárgymutató többséget jelent, melyből az a vagy e a magánhangzók torlódása miatt gyakran kiesik.

7) Mint személyrag az e módosulata: pénz-e, pénz-i; szeretet-e, szeretet-i.

8) Hajlott alak: íj, ív.

9) Melléknévképző, mely a részesülői ó, ő hangokat kicsinyíti: játsz-ó, játsz-i; les-ő, les-i; csapd-i; ugr-i; suny-i; szuszi-muszi.

10) Melléknévképző, mely a helyekben a közelséget mutatja: ház-i, kert-i.

11) Fájdalmas kitörést, részvétet jelentő indulathang: irigy, irgalom.

12) Hangutánzó: ivölt (i-öl-t, i-v-öl-t vagy ü-v-öl-t). Gégehanggal megelőzve: hí, hív (rokon: hé!).

13) Pontszerű, kicsinyítő, fiatalító értelmű: icipici, Peti, Erzsi, Pali, Matyi, Pisti, Laci.

É

Hangképzés

Nyelvünk hátul, de már kissé előrébb púposodik, mint az i esetén, a hangképző rezgőüreg még kicsi, de már valamivel nagyobb. Az ajkak állása szűk, még közel vannak egymáshoz, viszont már távolabb, mint az i-nél.

Hosszú, nyílt magánhangzó. Ma már csak egyféle é-t ismerünk, mely éles hangú magánhangzó, és összefér mind a vastag, mind a vékony magánhangzókkal egy szóban. Az é néhány szóban az a-val fölcserélődik, de valószínűleg inkább az aj szótag az, ami az é-nek felel meg. Néha hangsúlyozás, nyomatékosítás következtében, az e helyett áll. Fölcserélődhet még az o-val is. A régies ó, ő a mai í helyett áll képzőkben. Ragozás, szóképzés esetén egymás melletti két e (e+e), e+i+e (e+j+e vagy e+v+e), a+i, a+e ami é-re változik. Ékezetvesztésnél e-re változik. A szóképzésben és ragozásban sokszor párhuzamos társa az a és á.

Hangképzésből fakadó jelentéshajlami okok

Az é, e, á, a hangok kiejtése széthúzott ajakrésének sajátosan tojásdad formáltságával egyértelműen jelzi a szétterülést, terjedést kibontakoztató lényegét.

Jelentéshajlamok

1) Igerag: vet-é, üt-é.

2) Birtokrag: Péter-é, Pál-é. Előjön a birtokos névmásokban is, mint középrag: eny-é-m (én-é-m), ti-é-d (të-é-d), ö-v-é (ö-v-é-e), mi-é-nk, ti-é-tek, ö-v-é-k (ö-v-é-ök)

3) Bizonyos helyre mutató határozói képző: el-é, fel-é, föl-é, mög-é.

​E (Ė)

Hangképzés

Az é-hez képest nyelvünk kicsivel még hátrébb púposodik, a hangképző üreg még nagyobb. Az ajkak állása tágabb rést képez, és azok messzebb vannak egymástól.

Az e a mély hangú, rövid, nyílt ȧ-nak a párhuzamos társa. A nyílt e, vékonyabb vagy magasabb hangon szól, mint a zártabb hangú ė, mely az ö-höz közeledik és számos szóban tájejtésileg ö-vel fel is cserélődik. Mindkettő különbözik egy harmadik, úgynevezett éles ë-től, mely mind i-vel, mind o-val szokott váltakozni. A vastag hangokkal is megfér egy szóban, ellentétben a nyílt és zárt e-vel, mely vastag hangú ragot vagy képzőt nem tűr.

Hangképzésből fakadó jelentéshajlami okok

Az é, e, á, a hangok kiejtése széthúzott ajakrésének sajátosan tojásdad formáltságával egyértelműen jelzi a szétterülést, terjedést kibontakoztató lényegét.

Jelentéshajlamok

1) Igeragozásban félmúltidő ragja: ver-e, üt-e, melyből tárgyas ragozásban a tárgymutató és személyrag is egyesül vele, vagyis hasonulás révén hosszú é-vé válik (5.8-G): ver-é (vere-i-e, vere-j-e), üt-é (üte-i-e, üte-j-e).

2) Az ő egyes szám harmadik személyű névmás változata, mely birtokot jelent nevekben: szív-e, köntös-e. Névviszonyítók- és névutókban: től-e, felől-e, belől-e. A határozott alakú igeragozásban mint vert-e, ölt-e, verj-e, ölj-e.

3) Közelre mutató szócska: Itt van e! Ide tedd e! Tulajdonképpen ez az e a gyökeleme a mutató névmásoknak: e-z, e-ly (ma ily), e-de (ma ide), e-tt (ma itt); továbbá az e-m gyöknek: em-ez, em-itt, em-ide.

4) Közeli tárgyat vagy személyt mutató névmás, mely az ez helyett áll, valahányszor az utána következő névszó mássalhangzóval kezdődik: E könyvet én írtam. E két várost (Budát és Pestet) hidak kötik össze. Azonban amikor egymagában mutatóként szolgál, azaz utána nem név, hanem másnemű szó következik, avagy az utána jövő név mássalhangzóval kezdődik, egész alakjában is használatos: Ez nem illik. Ez rút dolog. Ez volt ott, nem én.

5) Kérdő vagy kétkedő szócska, mely rendesen az ige után áll, és ahhoz írásban kötőjellel kapcsolódik: Eljössz-e? Engem szólítottál-e, vagy mást? Nem tudom, hogy menjek-e, maradjak-e. Megtetted-e, amit parancsoltam? Akarod-e magadat megjobbítani? Régiesen és tájdivatosan ma is hosszú é. „Ihatjátok-é a kelyhet, kit én iandó vagyok.” (Mt 20,22) „Nemde két verebek adatnak egy pénzen-é.” (Mt 10,29) „Esmerted a parancsolatokat-é.” (Mk 10,19)

6) Az ő részesülői rag módosulata: szül-e, tel-e, cineg-e (cineg-ő), fecsk-e (fecseg-e, fecseg-ő), fürg-e (fürg-ő).

7) Indulatszó, mely bosszúságot, haragot, visszataszítást fejez ki: E! ne bánts! E! lódulj! Másképp: Eh.

8) Indulatszóként, és megszólítást kifejezve a Tatrosi kódexben éles ë-vel szerepel: „E mit hallok te felőled?” (Lk 16,2) „E mit gondoltok tü szüvetekben?” (Mk 2,8) Rokon vele hé!

9) Puszta toldalék vagy utóhangzás, üres kihangzás némely nyelvjárásban a szavak végén: pih-e, kez-e, méh-e.

​Á

Hangképzés

Képzésekor nyelvünk a legalsó állásban van, középen enyhén feldomborodik, a hangképzőüreg közepes nagyságú. Az ajkak állása ejtett, a legtágabb ajakállással mondjuk.

A mély hangúak osztályába tartozik, magas hangú társa a hosszú é. Mivel nyelvünkben kétféle é létezett, ezért gyanítható, hogy kétféle hosszú á is létezhetett: egy tompa, és egy élesebb á. Néhány gyökszóban és képzőben rövid a helyett fordul elő, máskor viszont egészen különböző jelentéssel bír, melyet érteményváltoztatás nélkül fölcserélni nem lehet. Az á és é több rokonértelmű szóban egymásnak változataiként fordulnak elő.

Hangképzésből fakadó jelentéshajlami okok

Az á hang természetes jelentését összehozhatjuk a kitátott száj alján szétterülő nyelvvel, vagy a lapított garattal, de a legkülönfélébb lapszerűségek ütközéseinek hangrezgéseiben is megtalálhatjuk a lap vagy sík érteményét. Az á-s hatások felfogásra, kapásra, megközelítést engedő kitárulásra, kinyilatkozásra és valaminek a kiadására való alkalmasságot jelentik melyet úgy érthetünk meg, hogy bennük az alátartásban, alapnyújtásban a tömegvonzási erővonalakat átmetsző – és így mintegy hatásaikat felfogó jellegű – az á hang közvetlen, nyilvánvaló jelentése van.

Jelentéshajlamok

1) Határozói képző: al-á, re-á (összehúzva rá), tovább-á, sok-á. A vékony hangú szavakban megfelel neki az é: el-é, fel-é, föl-é, mell-é; Előszellettel: ho-vá, hoz-zá (hoz-já), köz-zé (köz-jé). Jelent valahová történő, egyik helyről a másikra menést. Eredetére nézve nem más, mint a távolra mutató rövid a: ho-v-a, haz-a. Néha toldalékul főleg a vékony hangrendű szavakban ba, be ragot is vesz magához: elé-be, közé-be, fölé-be.

2) Igerag a határozott vagy tárgyas igeviszonyítás első múltjában és óhajtó módjában: lát-á, hall-á, olvas-á. A vékony hangú szavakban megfelel neki az é: szeret-é, dicsér-é, kér-é. Régiesen: láta-ja, halla-ja, olvasa-ja, szerete-je, dicsére-je.

3) Bámulás, csodálkozás, ostobaság, együgyűség, fájdalom: á!, á!, ám, ámé, ámít, ámul, ásít, ájul. Előtéttel: bá, bám, bámé, bámul, bámész, bámészkodik, báva; má, mákó, málé, mámmám, mámor, mámmog; tát, táté, tátogat.

4) Szívből fakadó, nyílt szájon ejtett indulatszavak: áh, áhít, áhítat, áhítozik; átok; ádáz, ádázkodik. H előtéttel: há, hála, hálál, hálálkodik.

A

Hangképzés

A nyelv közepes állástól kissé hátrébb domborodik fel, a rezgőüreg nagyobb mint az á-nál. Az ajkak enyhén előrenyomulnak.

Hangmértéke időtartamra fele a hosszú á-nak. A rövid a-nak két nemét különböztetjük meg: egy nyíltabbat, és egy zártabbat. A nyíltabb a-nak két ismertetőjegye van: egyrészt a zárt nemű o és u magánhangzókkal nem, a nyílt e-vel viszont gyakran váltakozik, másrészt pedig hangrendi párhuzamos társa a nyílt e, a képző és viszonyító ragokban. A zártabb a középhelyet foglal el a nyílt a és o között, melynek ismertetőjegye az, hogy a nyílt e-vel aligha, vagy igen gyéren. Ellenben az o-val – sőt ennek révén néha a távolabb eső u-val – váltakozik. Az a gyökhangú szavak ikertársai i vagy e hangzót vesznek fel kicsinyítő jelentésként.

Hangképzésből fakadó jelentéshajlami okok

Az a hang természetes jelentését összehozhatjuk a kitátott száj alján szétterülő nyelvvel, vagy a lapított garattal, de a legkülönfélébb lapszerűségek ütközéseinek hangrezgéseiben is megtalálhatjuk a lap vagy sík érteményét. Az a-s hatások felfogásra, kapásra, megközelítést engedő kitárulásra, kinyilatkozásra és valaminek a kiadására való alkalmasságot jelentik melyet úgy érthetünk meg, hogy bennük az alátartásban, alapnyújtásban a tömegvonzási erővonalakat átmetsző – és így mintegy hatásaikat felfogó jellegű – az a hang közvetlen, nyilvánvaló jelentése van.

Jelentéshajlamok

1) Lehet még az ő egyes szám harmadik személyű névmás módosított alakja. Birtokragozásban mély hangú nevek után áll: bor-a, lov-a, haj-a, zug-a. Hosszú á után zártabb hangú: ház-a, láb-a, nyál-a. Vékony hangú párhuzamos társa a nyílt e: méz-e, lép-e, csöv-e, tej-e, nyűg-e. Ezekben az a, e szorosan véve személyre vonatkozik, s a tárgymutató rag kimarad, de előtűnik a ja, je féle határozott igeragozásban is, mely elemezve i-a, i-e: kar-j-a, dob-j-a, epé-j-e, kecseg-j-e. Tárgymutató nélkül: várt-a, tolt-a, tárgymutatóval: vár-j-a, tol-j-a, várand-j-a, toland-j-a.

2) Időrag, mely mély hangú igékből félmúltat képez: száll-a, jár-a, gondol-a, mutat-a, mely egyszersmind a harmadik személyt is magában rejti, amely többes számban an (ön): járának, jára-an-ak (jára-önök); szállának, szálla-an-ak (szálla-önök); éppen úgy, mint a többi időben: járnak, jár-önök; jártanak, járt-önök; járjanak, járj-önök; járnának, járna-önök. A magas hangúakban párhuzamos társa az e: kelének, kele-önök; törének, töre-önök; ülének, üle-önök.

3) Távolra mutató szó, mely bizonyos távolságra vonatkozó szavaknak nyomatékot ad: ott van a! oda menj a! olyan a! úgy a! Előtéve m toldalékot vesz föl, s az illető mutatóval egyesül: amott (am-ott), amoda, amolyan, amúgy, amonnan. A hol előtt csupaszon marad: a hol a! és így: e hol e! Utótéttel n toldatot kap: ottan, olyan, ugyan, onnan. Elöl hátul toldva: amottan, amonnan, amolyan, amúgyan.

4) Névelő, s eredetére és alapfogalmára nézve a fentebbi mutatóval egy, amennyiben a névelő mintegy rámutatva határozza meg az illető nevet; a magánhangzóval kezdődő szavak előtt z-vel toldva az: a király, az úr. Az az mutató névmás abban különbözik tőle, hogy a névelő csupán határozó, emez pedig bizonyos meghatározott személyt vagy dolgot képvisel. Régi nyelvhasználatban gyakran marad az: az királyt megkoronázzák; éljen az magyar, az haza! De már a Bécsi Kódexben is elmarad utána a z: a bírák, a földön, a némberi, a te néped, a mely föld, stb..

5) Az ő, ó részesülő képző módosított, illetőleg rövidített alakja, mely fő- illetve mellékneveket képez igékből: csusz-ó, csusz-a; csoroszl-ó, csoroszl-a; húz-ó, húz-a; von-ó, von-a; mond-ó, mond-a; csal-ó, csal-a. Vékony hangon e: szül-ő, szül-e; teremt-ő, teremt-e; üdvözít-ő, üdvözít-e. Különösen gyakorlatos igékhez járul, melyekben a g hang k-ra változik, egyúttal gyakran kihagyva az előző magánhangzót: csacsog-ó, csacsk-a; locsog-ó, locsk-a; bugyog-ó, bugyog-a vagy bugyk-a. Vékony hangon: fürg-ő, fürg-e; sürg-ő, sürg-e; leng-ő, leng-e; csireg-ő, csirk-e; cineg-ő, cineg-e vagy cink-e. Ebből válik elemezhetővé több állat ka, ke végű neve: róka, csóka, pulyka, szarka, szalonka, macska, de más szavak is: szürögő, szürke; csipegő, csipke; röpögő, röpke; szotyogó, szotyka.

6) Csupa kihangzásféle toldalék, mely a gyök vagy törzs értelmét nem módosítja: szigony-a, rapos-a, ap-a, any-a, báty-a.

Ó (O)

Hangképzés

A nyelv képzésekor középtől hátrább, erőteljesen feldudorodik, a rezgőüreg nagy, így mély hang keletkezik. Az ajkak előrenyomulnak.

A hosszú ó megnyújtott, zárt, vastag hang, melyet a rövid o-tól szabatosan meg kell különböztetnünk, egyrészt mert néhány szó értelmét megváltoztatja, másrészt hangmértani okból is, mivel a hosszú ó két rövid o-nak felel meg. Vastag hangzó, hangrendileg megfelelő vékony hangú társa az ő, ö. A rövid o az a és u között, mintegy középhelyet foglal el, ezért ezekkel – főleg tájejtés szerint – néhány szóban felcserélődik, sőt az a-u hangok egybeolvadásából igen gyakran hosszú ó válik.

Hangképzésből fakadó jelentéshajlami okok

A kondér, korong, gomb szavak vagy általában bármilyen kerek forgástest formáját vizsgálva feltűnhet, hogy egy önmagába visszatérő, és mintegy bennmaradó mozgás lebonyolítását kapjuk akár az egy pont körüli kiterjedtség egyensúlyi helyzetét, akár a minden oldalról való egyforma megközelíthetőséget tekintjük. A forrás csobogása, a síkon szétgyűrűző kopogás hangrezgései, egyaránt az o, ö képzettel foghatók fel, akárcsak az égitestek forgásai. Élő szervezetek kóros viselkedése, az olyan elváltozások mint például a csomósodás, görcsösödés, összesodródás, kerek-alakú foltosodás, mind o-s, ö-s kerek képzetek. A fogalom, a gondolat, a megfontolás, a töprengés, bonyolítás, összevonás, csoportosítás, körülhatárolás is mind kerek önmagukba záró fogalmak. Az o-s, ö-s alakokban és működésekben, valami kiegyensúlyozottságot, minden oldalra készültséget is láthatunk. Az érzelmi megnyilvánulásokban ezek a kiegyensúlyozottság, a minden irányban készültség, megnyugodottság mozzanatait jelentik. Mivel az embernél az elégedettség állapotát kifejező egyenes tartás nem merev egyensúly, hanem minden irányban egyformán nyíló készség vagy befejezettség központi tengelye, ezért összekapcsolhatjuk a kitűzött célok elérése feletti elégedettséget, annak örömmel való jutalmazottságát, a boldogságot és kiegyensúlyozott, bölcsességet is az alak kerekded vagy hengeres formáival.

Jelentéshajlamok

1) Távolra mutató gyökhang: o-da, o-ly, o-tt, o-n-n-at. Ellentéte a közelre mutató i hangnak: i-de, i-ly, i-tt, i-n-n-et. Viszonyban áll vele az előleges kérdő ho, mint gyök, melynek származékai: a helyre vonatkozó ho-v-a? ho-l? és ho-nn-an? Továbbá a móddal viszonyló: ho-gy? vagy ho-gy-an?

2) Aminek ideje már régen lejárt, elmúlt, azaz időben távolra mutató, s más, újabb következett utána: óvilág, ókor, ótörténetek, óföldleirat, ótestamentum, ókalendárium, óesztendő. Óviselet, -szokások, -divat, -módi. Ami régi időtől fogva tart, vagy más újabbhoz képest régebben létezik, és e tartósság által jelességében inkább nyert, mint vesztett: óháj, ószalonna, ózsír, óbor, ópálinka, ódohány. Gyakran fölveszik jelzőül a még fennálló régibb helynevek, miután hasonló nevű újabbakkal jönnek viszonyba: Ó-Arad, Új-Arad; Ó-falu, Új-falu; Óvár, Újvár; Ó-telek, Új-telek; Óhegy, Újhegy; Óvám, Újvám; Óváros, Újváros; Ópiac, Újpiac.

3) Valakit vagy valamit bizonyos rossztól, kártól, veszélytől, romlástól, betegségtől távol tartani, eltávolítani törekszik. Ragozása: óvok, óvlak, óvsz, óvunk, óvtok, óvnak; óvott; óvand; óvj; óvná; óvó.

4) Mint gömbölyű ajakkal ejtett hang, nagyszámú gyök alaphangzója amely valami gömbölyűt, kerekdedet jelent: bob, boborcsó; boc, bockó; bod, bodor; bogy, bogyó; boka; gomb, gomba; mogyoró.

5) Csodálkozást, bámulást, megütközést fejez ki: Ó mily szép! Ó te bohó!

6) Vágyakozást: óhaj, óhajt, óhajtás, óhajtat, óhajtozik; ó ha még egyszer láthatnám őt! Ó vajha szerencsével járnék! Mélyebb fájdalomra, vagy vágyra mutat az s kezdőhanggal: sóh, sóhaj, sóhajt, sóhajtozik; sóv, sóvár, sóvárog; sop, sopán, sopánkodik. F ajakhanggal képzettek: foh, fohász, fohászkodik.

7) Hálálkodást: Ó Istenem, be kegyelmes és irgalmas vagy!

8) Kérést, könyörgést: Ó szent teremtőm, ne hagyj el! Ó Uram, könyörülj rajtam!

9) Fájlalást, sajnálkozást: Ó jaj nekem! Ó te szegény! Ó be kár érette!

10) Haragot, utálkozást, eltaszítást: ocsmány; Ó ti semmirekellők! U-val való rokonsága: un, undok, undokol (régiesen ondok, ondokol), undor, undorodik, utál, utálat.

Ő (Ö)

Hangképzés

Képzésekor a nyelv középtől előre erőteljesen feldudorodik, az e és é közötti – az ė-nek megfelelő – állás szerint, a rezgőüreg magas hangot képez. Az ajkak előrenyomulnak, az ó képzésével megegyező mértékben.

Hangmértanilag a hosszú ő két röviddel ér föl. Vastag hangon párhuzamos társa az ó, o. Tájejtéssel némely szavakban fölcseréltetik ű-vel. Legközelebbi rokona a félig zárt ajakkal ejtett e, mellyel mind gyökszavakban, mind képző-, és módosító ragokban váltakozni szokott.

Hangképzésből fakadó jelentéshajlami okok

A környék, kör, gömb szavak vagy általában bármilyen kerek forgástest formáját vizsgálva feltűnhet, hogy egy önmagába visszatérő, és mintegy bennmaradó mozgás lebonyolítását kapjuk akár az egy pont körüli kiterjedtség egyensúlyi helyzetét, akár a minden oldalról való egyforma megközelíthetőséget tekintjük. A forrás csobogása, a síkon szétgyűrűző kopogás hangrezgései, egyaránt az ö, o képzettel foghatók fel, akárcsak az égitestek forgásai. Élő szervezetek kóros viselkedése, az olyan elváltozások mint például a csomósodás, görcsösödés, összesodródás, kerek-alakú foltosodás, mind ö-s kerek képzetek. A fogalom, a gondolat, a megfontolás, a töprengés, bonyolítás, összevonás, csoportosítás, körülhatárolás is mind kerek önmagukba záró fogalmak. Az ö-s, o-s alakokban és működésekben, valami kiegyensúlyozottságot, minden oldalra készültséget is láthatunk. Az érzelmi megnyilvánulásokban ezek a kiegyensúlyozottság, a minden irányban készültség, megnyugodottság mozzanatait jelentik. Mivel az embernél az elégedettség állapotát kifejező egyenes tartás nem merev egyensúly, hanem minden irányban egyformán nyíló készség vagy befejezettség központi tengelye, ezért összekapcsolhatjuk a kitűzött célok elérése feletti elégedettséget, annak örömmel való jutalmazottságát, a boldogságot és kiegyensúlyozott, bölcsességet is az alak kerekded vagy hengeres formáival.

Jelentéshajlamok

1) Távolodás, szétoszlás, messzeség: ön; öm, ömt, ömlik; ös, ösvény; özön, özönlik.

2) Kerekded, gömbölyű: öb, öböl; öl, ölel; öv, övedz; böd, bödön; bög, bögre; bötk, bötkös, bötyk, bötykös; csöb, csöbör; csög (fordítva göcs); csömör, csömbölyék; döb, döbön, döbör, döbörke; dödöle; dögönyöz (ököllel ütöget); dömbic; göb, göbör, göbre, göbös; göd, gödör; gölődör; göm, gömb, gömböly, gömböc, gömör; göndör; göngyöl; gyöngy; göny; hömpöly, hömbör; köb, köböl; köldök; köny, könyv, könyök; köpü, köpüce, kösöntyü; pöf, pöfék, pöfeteg; tömlő; söveg; szöm; zömök. Ide tartoznak azok a szavak is, melyekben az r gyökhang görbe hajlásra, forgásra vonatkozik: ör, örv, örvény; csörcse, csörlő; förög, förgeteg; gör, görcs, görbe, gördül, görnyed, görvély, göröngy; kör.

3) Hegyes, csúcsos, szúrás: köcsöge, pöc, pöcök, pöckös, högy (cuspis), öl (ige), honnan ölő, ölű, ölv, bölön, höle, pöle, döf, bök, lök.

4) Hangutánzó: ökör; ökrődik, ökrend, ökrendez, öröm (röhög).

5) Egybehalmozott, összeszorult, vagy gyűjtött sokaságnak megfelelő értelműek: töm, tömör, tömérdek, tömöszöl, tömzsi, csöpörödik, töpörödik, töpörtő, csöröge, össz, össze, ösztövér.

Ú (U)

Hangképzés

Nyelvünk teljesen hátrahúzódik és erősen felpúposodik, a legnagyobb méretű rezgőüreg alakul ki, melynek következtében a legmélyebb hang jön létre. Képzésekor az ajkak teljesen előrenyomulnak.

Vékony hangú párja az ű, ü. Bizonyos szavakban állandóan rövid, továbbá állandóan rövid néhány személyragban és képzőben. Néhány szóban a-val, o-val vagy i-vel változhat. Némely szó végén, kivált ha magánhangzóval kezdődő ragok és képzők járulnak hozzájuk, az ü-höz hasonlóan v-re változik.

Hangképzésből fakadó jelentéshajlami okok

Az u, ü az űrnek, a folyamatosság hiányának huhogó, zúgó, búgó hangja, és mint ilyen, szintén a formanélküliségnek, az ürességnek, hiánynak, pusztaságnak a természetes jele. Az üresség befogadó, betelíthető szerepével kapcsolatba hozva, mint az odú, kulacs, kupa eseteiben, a folyamatosság megszakadását látjuk, mint például az ugrás, cuppanás, szűnés, zúzás eseteiben. Az ürességnek akadály nélküli lehetőségeit értékeljük, mint a zuhanás, suhanás, hullás szavak mozgásaiban. Így más és más értelmezésekkel telik meg e semmisnek, üres jelentésűnek tűnő betűnk is. Csücsörös kiejtéséből fakadó hosszúkás formája ellenére a forma nélküli jellegéből fakadóan tetten érhető benne az alaktalanság, ezért inkább csak a mozgások, működések megszakítottságán, ugrásain keresztül fejt ki például szögletesítő, nyújtó hatásokat.

Jelentéshajlamok

1) Nagy távolságot fejez ki: túl.

2) Távozásra, cselekvésre biztató, sürgető: ucu! uszu! uszít, huszít, us! usdi! uson (oson), unszol.

3) Széles kedvűek felkiáltása: hej huj! heje huja! i juju! i huhuk!

4) Visszataszító, kellemetlen érzés: un, undok, undor, undorodik, utál, utálat.

5) Visszaborzadással járó nagy ijedés: huh! juj!

6) Mély, tompa, üreges, üres testek természeti hangokat utánoznak: ugat, uhog, huhog, bubus, mumus, duda, kutya, tutul, suhog, susog, szuszog, zuhog, dunnyog, puska, tutyma, huppan.

Ű (Ü)

Hangképzés

A nyelv képzésekor elöl, erősen púposodik fel, kb. az í képzési helyének megfelelően, és a rezgőüreg magas hangot ad. Az ajkak teljesen előrenyomulnak, az ú képzésével megegyező mértékben.

Hangzásra a vékony hangú i-hez áll a legközelebb. Mikor két magánhangzóból olvad össze az ű hang, rendesen hosszú: fűl (fü-űl), hűl, dűl, hűt, fűt, feketűl (fekete-űl), gyöngűl, gyűl, de meg is rövidülhet. Az egytagú szavak végén általában megnyúlik: kű, sű, szű, bű, nyű, mű, fű. Néhány szó végén pedig, melyhez magánhangzóval kezdődő rag járul, v-re változik.

Hangképzésből fakadó jelentéshajlami okok

Az ü, u az űrnek, a folyamatosság hiányának huhogó, zúgó, búgó hangja, és mint ilyen, szintén a formanélküliségnek, az ürességnek, hiánynak, pusztaságnak a természetes jele. Az üresség befogadó, betelíthető szerepével kapcsolatba hozva, mint az odú, kulacs, kupa eseteiben, a folyamatosság megszakadását látjuk, mint például az ugrás, cuppanás, szűnés, zúzás eseteiben. Az ürességnek akadály nélküli lehetőségeit értékeljük, mint a zuhanás, suhanás, hullás szavak mozgásaiban. Így más és más értelmezésekkel telik meg e semmisnek, üres jelentésűnek tűnő betűnk is. Csücsörös kiejtéséből fakadó hosszúkás formája ellenére a forma nélküli jellegéből fakadóan tetten érhető benne az alaktalanság, ezért inkább csak a mozgások, működések megszakítottságán, ugrásain keresztül fejt ki például szögletesítő, nyújtó hatásokat.

Jelentéshajlamok

1) Előrehaladó mozgást jelent: ü-dő (idő), ü-get, ü-ld, ű-z (ü-öz).

2) Képzésének nagy szájürege okán, az u vastag párjával együtt jelent ürességet, hiányt: űr, tűn, szűn, bűn.

3) Hangutánzó: ü-v-ölt.

Következő ajánlott dolgozatok:

1) Mássalhangzók, mint jelentéshordozók

2) A magyar gyökrendszer