Az éltan (metafizika) és az észtan (logika) különbségei

Az éltan (metafizika) abban különbözik az észtantól (logikától), hogy ez utóbbi a puszta gondolkodás törvényeit vizsgálja a tárgyak megismerése nélkül, az előbbi pedig a tárgyak megismerésének a törvényeit. Ezért az észtant (logikát) elméleti (teoretikus) idomi (formális) bölcseletnek is nevezhetjük, az éltant (metafizikát) pedig elméleti tárgyi bölcseletnek. Az éltan a tárgyak valóságát előre föltételezi, ámbár csak az idommal (formával), az ismeretidommal (ismeretformával, ismeretmóddal) foglalatoskodik.

Az éltan ágazatai

Az éltan két módon állapíthatja meg az eredeti ismeretidomok túlkelő fogalmait és alapjait, önmagukban vagy áttételesen. Ha a fogalom megállapítása önmagában való, akkor tiszta éltannak, ha áttételes, akkor alkalmazott éltannak nevezzük.

1. A tiszta éltant lehet léttannak vagy lételméletnek (ontológiának) is nevezni, ami az eredeti fogalmakról és alapokról, elvekről szól, melyek a valósággal létező ismerettárgyakra vonatkoznak, ám nem egy meghatározott tárgyra, hanem általánosan.
2. Az alkalmazott ismerettanba több tudomány tartozik, például: a csillagászat, a teológia, a természet éltana stb. A jelen esetben tárgyalt éltani ágazat a magyar nyelv éltana. Ez lesz értekezésünk tárgya.

​A tisztán túlhaladó (transzcendens) ismeretek kérdése

​Az elme eredeti munkálkodása, vagyis a tapasztalat által a dologról szerzett ismereteinek – amennyiben a dolog ismerettárgy –, a megismert dolgokra illenie kell, és egyúttal egyetemesen helytállónak mondható. De vajon ez az ismeret ráillik-e a nem ismeret-tárgyra, azaz az önmire vagy ményre (objektumra), mivel ez túlhaladó (transzcendens), következésképp ez megválaszolhatatlan kérdésnek tetszik. Hisz ennek a valónak és eszméinek (képzeteinek) eredeti összekapcsolása, összetétele az értelemben nem létezik, és azt akarja vizsgálni, hogy mi lehet a való ezen összetételen kívül, holott ezen összetételen kívül nem is képzeltethető el. Végső soron eljutunk ahhoz a kérdéshez, hogy miként ismeri az elme a dolgot, ha nem ismeri?

Az éltan a megismerőképesség háromféle szintjét különbözteti meg. Azonban ez a három szint némileg eltér attól, ahogyan erről nyelvünk vélekedik.

1. Alsó szint: az érzék, vagy (elméleti) érzékiség. A testen a derék alatti részt kell értenünk alatta. Ez a testi megismerés és cselekvés területe. Ezt a szintet magyar nyelvünk ugyanígy értelmezve foglalja magában, ami megjelenik a közös érzék szótőre épülő érzékelés, vagy akár az érzékiség szavakban.
2. Felső szint: az értelem. Itt szintén egyezést láthatunk nyelvünkkel, mely szerint az értelem a felső szintű megismerőképesség, a szellemiség. Az felső szintű értelem, vagy szellemiség a fejben székel, s maga a fej szavuk is a felsőség érteményét mutatja.
3. Legfelső szint: ahol az (elméleti) okosság munkálkodik. Itt érhetjük tetten a nyugati és a magyar nyelvi felfogás közötti eltérést. Nyelvünk szerint ez ugyanis az érzelmek középső szintje, a testen a mellkas tájéka, ahol az értelem és az érzékelés együttesen van jelen, és mint lelkiség vagy elme érhető tettem. Nyelvünk tehát nem engedi az értelmet különválasztani a érzelmektől, nehogy a rideg értelem, vagy a forró érzelmek szélsőségei között hányódtassunk.

Az érzékiség olyan elmeképesség, mely benyomás által közvetlenül szerez képzeteket, melyeket tárgyilagosan (objektíven) szemléleteknek vagy észrevételeknek nevezünk, nokilag (szubjektíven) pedig érzéseknek. Mivel e képzetek külsőleg vagy belsőleg észrevehető dologra vonatkoznak, ezért az érzékiség is vagy külső, vagy belső.

Képzeteink időben és térben

A belső képzeteinket mint időben levőket, egymás utáninak képzeljük el. A külső érzékek által mindent térben levőként képzelünk el, melyek egymás mellett léteznek. Amennyiben a külső érzékek tárgyait tartósnak, s állapotukra nézve egymásután változónak szemléljük, akkor időben és térben együtt levőknek képzeljük el őket.

Időben mind külsőt, mind belsőt, térben azonban csak külsőt, képzelünk. Mert a külső részeit egymás után következőleg, időrészekben fogjuk föl elménkkel. Továbbá minden, külvilágban szemlélt változás bennünk is bizonyos változást okoz, és mivel e belső változás a belső érzék idomaként (formájaként) jelentkezik, a külsőnek is – főképpen e változhatóságra nézve – ehhez az idomhoz (formához) kell tartoznia.

Az időről és térről korunk éltana az alábbiakat állapítja meg, melyet nyelvünk idő-tér (tér-idő) szemlélete részben cáfolja:

1. Nem rajtunk kívüli valóságosan létező önálló dolgok, vagy ilyen dolgok tulajdonságai. Mivel ha valósággal létező önálló dolgok volnának, létüknek valamely jelét kellene cselekvés vagy szenvedés által adniuk, de ilyen tevékenységüket senki föl nem mutathatja, hanem csak azokat a dolgokét, melyek térben és időben vannak. Továbbá az ilyen dolgok tulajdonságai sem lehetnek, mert ha azok elménkből elillannak, akkor a tulajdonságoknak is el kellene enyészni. A dolgokat tulajdonságaikkal együtt elgondolhatjuk időben és térben anélkül, hogy az időről és a térről alkotott képzeteink eltűnnének. Sőt, ha semmit sem veszünk észre, időt és teret akkor is kénytelenek vagyunk előre feltételezni.
2. Az idő és a tér nem csupán viszonyi fogalmak vagy puszta képzelet alkotásai, hanem olyan képzetek, melyek az elmében valamely eredetire (a priorira) vonatkoznak, még a tapasztalatra épülő érzéki képzetek kapcsolatában is. Mert ha minden dolgot viszonyaival együtt el is gondolunk, az időről és a térről alkotott képzeteink akkor is fönnmaradnak. E képzetek puszta elgondolások sem lehetnek, mert különben nem uralkodnának az elmén olyan egyetemes szükségességgel, hogy saját elméjéből senki ki nem törölheti őket.

Mivel az elmében az érzéki képzés eredeti módja, azaz idoma meghatározott, ezért e képzetekben magának az idomnak (képnek) is képezve kell lennie, mivel semmit sem lehet belsőleg vagy külsőleg szemlélni anélkül, hogy azt időben és térben ne szemléljük, mely így eredeti törvénye az érzékiségnek.

​Az idő és a tér képzete

Az időről és a térről alkotott képzetek az elmének eredeti (a priori) képzet-idomát jelentik, miből levonhatunk egynéhány megállapítást.

1. Tiszta vagy előzetes (a priori) képzetek – mivel minden tapasztalati vagy utólagos (a posteriori) képzet időben és térben létező dolgokra vonatkozik – az időt és a teret előre föltételezik.
2. Érzéki képzetek időben és térben közvetetten képződnek. Nem úgy mint a fogalmak vagy a közvetett képzetek, melyek már más képzetekből állanak elő, és éppen ezért már nem az érzékekre, hanem az értelemre tartoznak.
3. Egyetemes és szükséges képzetek, melyek eredetiek, miáltal csak időbe és térbe helyezve képzelhetünk magunknak minden érzéki dolgot.

Az idő és a tér viszonya, kiterjedtségei, töltöttsége

Az érzékileg képzett való mind az idő (mint időben lévő), mind a tér (mint térben lévő) idoma alatt előfordulhat, valamint a való az időben és a térben egyszerre is előtűnhet. Így az ősmondomány három külön nemű érzéki mondományra (kategóriára) oszlik föl.

1. Időiség az egymás utáni lét.
2. Tériség az egymás melletti lét.
3. Téridőiség az egymás utáni és melletti lét.

E három egymáshoz úgy viszonyul mint: tétel (tézis), ellentétel (antitézis), és összetétel (szintézis).

Az időnek egy kiterjedése, és mérete van: a hosszúság, s e szerint az idő úgy képzelhető el, mint egy végetlen vonal, mely a belső és külső érzékek rokonságánál fogva a végetlen térben a végetlenbe előhaladó, és vonalat író pont által képződik. Mikor a jelent jelentő pont az idővonal egy részét már leírta, a másik rész éppen leírandó. Ekkor támadnak bennünk képzetek a múltról és a jövőről – mint az idővonal két részéről –, melynek múlt része szüntelen növekszik, a jövőé pedig fogy, ám ellentétes irányuknál fogva végtelenek. E szerint a jelen nem része az idővonalnak, hanem csak a vonalat író pontként gondolhatjuk el, mint a múlt és jövő határát.

A térnek három kiterjedése, mérete (dimenziója) van: hosszúság, szélesség, és mélység vagy magasság, együttvéve térfogat vagy tömöttség, esetleg tömet. A méret (dimenzió) kifejezés, azonban némileg homályban tartja a tér azon tulajdonságát, miszerint folyamatos (ki)terjedésben, azaz mozgásban van, és nem rögzült mozdulatlan összerendező (koordinátarendszer). Bár a magyar nyelv mér gyökre épülő méret szavából még megfejthető a tér mozgó jellege, a latin eredetű dimenzió szóból azonban már nem, vagy csak belemagyarázás révén.

Az idő és a tér töltöttek, amennyiben a szemlélet tárgyai megtalálhatóak bennük, különben üresek. Ami időben van, az valamikor van, ami térben van, az valahol van. Ebből fakadóan az időben befogott valamely tárgy bizonyos része tartósság vagy kor, a térben, a hely.

A terjedés, az időnek és a térnek azon részei, melyeket valamely dolog befog. Az idő terjedése előterjedés, a tér terjedése kiterjedés vagy szétterjedés.

A tárgyak viszonya időben és térben

Ha valamely dolog helyet, azaz tér részt változtat, akkor mozog. A helyváltoztatást még akkor is mozgásnak lehet nevezni, ha a mozgó dolog nem változtat helyet, például ha egy golyó a tengelye körül forog, mert annak részei mégis változtatják helyüket. S mivel a mozgás csak egymás után (időben) történhet, a mozgás mondománya (kategóriája) időre és térre együtt vonatkozik. Tehát időbeni előterjedésként is tekinthetünk minden mozgást.

A dolgok az időben és a térben vagy egymástól eltérnek, vagy egymással határosak, egymást érik. A távolság nagyobb, a közelség kisebb eltérés, de mindkettő köz, azaz egyaránt időköz, térköz.

A dolgok egy időben való viszonyának neve az együttlét, a külön időkben valóé pedig a következés. A téri viszonyt pedig helyzetnek nevezzük. A következésben a korábbi előző (prius), a későbbi utózó vagy következő (posterius).

Azokat az érzéki mondományokat, melyeket a három fő érzéki mondományból vezettünk le, lehet érzéki utómondományoknak (postprædicamenta) nevezni. Mindezek gyökerét a régi arisztotelészi mondományokból (kategóriákból) következtethetjük ki, melyekből Kant állított fel világosabb, letisztultabb rendszert, azonban Kant rendszeréből az érzéki mondományok hiányoztak, csupán az értelmieket tárgyalta. E viszonyokra többek között a hol, mikor, helyzet, elő, utó, együtt, mozgás szavakkal utalhatunk.

A fogalmak forrása, alkotása

A gondolást az észtan (logika) mint pusztán önmagában való gondolást vizsgálja, az éltan pedig már mint más tárgyról való gondolást. Nyelvünk finomságát mutatja, hogy az önmagában való gondolást a gondolkodás szóval fejezi ki, mivel az a d által önható, tehát bennmaradó gondolás, a más tárgyakra vonatkozót pedig a gondolkozás fogalmával, mivel a z átható, tehát másra irányuló gondolást jelent. Az éltan tehát a gondolkozás képességét (vagy az értelmet) úgy értelmezi, mint a megismerőképesség olyan fokát, mely az észrevételen és az érzékiségen mint közvetett képzeteken felülemelkedik. A fogalmakat pedig olyan közvetlen képzetekként kezeli, melyek a közvetettekből származnak.

Mivel az éltan csak az eredeti ismeretidomot – másként ismeretmódot – vizsgálja, az értelemmel kapcsolatban is csak azt a módot kutatja, hogy miként gondolhatunk el valós tárgyakat. Azaz az elme azon működési módját vizsgálja, mely során a tárgyak fogalmak révén leképződnek az elme eredeti törvényei szerint. Az összetevő (szintetikus) gondolásnak (gondolkozásnak) ez idomát, vagy idomait nevezhetjük az értelem és fogalmak idomainak is. Az értelemnek adatott anyag pedig maguk az érzéki képzetek.

Az érzékiség által az időben (egymás után) és térben (egymás mellett) egyaránt sokféle dolog áll az elme rendelkezésére. A folyamat menete három pontban határozható meg.

1. Az értelem feladata a sokféle dolgot átfutni, s abban az érzékileg képzett tárgyak bizonyos jegyeit elvonni, és egymástól különválasztani.
2. A különféle egybetartozó jegyeket visszaidézni, és azokat egy felsőbb képzetnek egységére összekötni, így azokból fogalmat képezni.
3. A fogalmakat az érzékileg képzett tárgyakra visszavezetni, s ez által azokat meghatározni, vagy határokba szorítani és egymástól úgy mint határozott tárgyakat megkülönböztetni.

E háromféle tevékenységből áll az összetevő (szintetikus) gondolás, vagy az ismerés. A felsorolt elemek csak éltaniak (metafizikaiak), mert a tapasztalási folyamat során e tevékenységek az észrevétellel együtt történnek. Míg az érzék szemlél, az értelem az adott sokfélét átfutja, jegyeket von el, azokat különválasztja, visszaidézi, összeköti, meghatározza és megkülönbözteti, egyszóval a tárgyat ismeri. Az ismerés tehát nem egyéb, mint az adott tárgyakból fogalmak képzése, és a fogalmak kapcsolása adatott tárgyakra, mely által a tárgyak mint meghatározottak más tárgyaktól megkülönböztethetők. Ebből ered a tárgyakról való érzéki képzetek sokféleségének egysége, ezáltal nevezzük összetevő (szintetikus), vagy tárgyi értelmi egységnek; megkülönböztetvén a taglaló (analitikus) vagy noki értelmi egységtől, mely a már meglevő fogalmak elemzése által áll elő, és így következménye az előre történt (a priori) összetételnek.

Összetevő (szintetikus) és taglaló (analitikus) ítéletek

Mikor valamely tárgyat fogalom által gondoljuk el, akkor – ha a gondolatban a tárgynak és fogalmának viszonya egymásra irányul – a gondolkozás összetevő ítélés (judicium syntheticum). Például: ez a vonal (például lapon) körvonal, ez esetben a tárgy a vonal, s fogalma a körvonal.

Ha pedig már valamely meglevő fogalomra annak jegyei közül egy vonatkozik, és mindkettő viszonya a gondolatban egymásra vonatkozóan meghatározott, akkor a gondolkozás taglaló ítélés (judicium analyticum). Például a kör vonala kerék, a tárgy (vonal) fogalma a körvonal, ennek egyik jegye – a többi közül – a kerék.

Az összetevő ítélet alapjául a tárgyi, a taglalónak a noki értelmi egység szolgál. Ha például egy tárgyat észreveszünk s elgondoljuk, mint például: ez a tárgy egy állat; akkor mi összetevőleg ítélünk. Továbbá ha azt is gondoljuk, hogy az állat élőlény, akkor taglalólag ítélünk. Ez ugyanis előre föltételezi, hogy az állatokat már az észrevétel előtt élőlénynek találtuk, és ezért az élőlényt az állat fogalmába tartozónak véljük. Az összetevő ítéletek tehát eredetileg mindig határozott ismerettárgyakra vonatkoznak – s ezeket éppen ezáltal határozzuk és ismerjük meg, így az ismeret bővül –, ugyanakkor a taglaló ítéletek a tárgyaknak már meglevő fogalmaira vonatkoznak – s a fogalmak ezáltal csak világosodnak. Az összetevő ítéletben úgy gondoljuk el a tárgyat, mint ami maga az ítélet tárgya (subjectum judicii), és a mondomány (kategória) a tárgynak fogalma. A taglaló ítéletben a tárgy fogalma tárgya az ítéletnek, és a mondomány (kategória) a fogalomra tartozó egyes jegy.

Azonban lehetnek olyan ítéletek is, melyek egyszer összetevők, egyszer taglalók. Kant például taglaló (analitikus) ítéletként említi azt, hogy „minden test kiterjedett”, és összetevő (szintetikus) ítéletként azt, hogy „minden test nehéz”. Ha különböző nokokat (szubjektumokat) tételezünk fel ezekben az ítéletekben, a taglaló is lehet összetevő, és viszont. Aki ugyanis a test fogalmában még nem ismeri a kiterjedés fogalmát, annak az első is összetevő, aki pedig a test fogalmában már a nehézség fogalmát is ismeri, az tudja, hogy az ilyenre nézve a második itt taglaló ítélet.

Mivel minden gondolkozás ítélés is egyben, ezért az értelem munkálkodási módja a gondolkozásnál teljesen ugyanaz, mint az ítélésnél. Ezért a fogalmak eredeti idomai az ítéleteknek eredeti idomaival a legszorosabb összefüggésben állnak.

Az értelmi mondomány (kategória) fogalmának meghatározása, osztályozása

Ha az eredeti gondolat-idomokat elvonatkoztatva – azaz az anyagtól elválasztatva – képzeljük el, akkor csak általános tárgyakat gondolunk el, azaz a dolgokról egyetemes képzeteket alkotunk, melyek ismeretként adottak. Tehát olyan fogalmakként értelmezzük, melyek által nem maguk az ismert-tárgyak, hanem csak azoknak bizonyos jegyei (kategóriái, mondományai) képződnek. Az ismeret-tárgyak csak az elme eredeti szerkezete által gondolhatók el, a gondolat-idomok pedig az Én ősidomában maguk is benne foglaltak. Ezekből azonban következik, hogy:

1. Minden jegy, amely valamely általános tárgyról mondható – amennyiben azt gondolhatjuk – eleve meghatározott.
2. E fogalmak eleve meghatározott jegyek.
3. Ezek tiszta, egyetemes, és szükséges képzetek. S ezért nevezhetjük az értelem ős-, vagy törzs fogalmainak, vagy különösen értelmi mondományoknak.

Az észtanban (logikában) az ítéleteket két módon gondolhatjuk, melyek szintén további két megismerési módot feltételeznek.

1. Megismerhetők önmagukban: a) mennyiségekre vagy nagyságokra nézve; b) minőségekre vagy minőségükre nézve.
2. Viszonyban: a) egymásra; b) a gondoló nokra (énre, szubjektumra) viszonyulva.

Az éltanban tehát, az értelmi mondományokat (kategóriákat) meghatározva a fogalmak által meghatározandó és ítélendő ismerettárgyakat az alábbi bontásban osztályozhatjuk:

Nokviszony osztálya

1. Tétel: lehető, vagy lehetlen.
2. Ellentétel: létező vagy nemlétező.
3. Összetétel: amennyiben az én a létezőt úgy gondolja el, mint olyasvalamit, mely csak a megismert módon lehető, akkor szükséges vagy történetes létűnek hívjuk, ellenkező esetben véletlenszerű.

Mondományok (kategóriák) összefoglaló táblázatai

(Az értelmi mondományok és osztályok megnevezései szintén Fogarasitól vétettek át, mivel sokkal kifejezőbbek, mint a zárójelben megadott Kant: A tiszta ész kritikája 2009-es kiadásából származók.)

A mondhatmányok fogalma

A tiszta és érzékített mondományokból (kategóriákból) sok más mondomány is származhat, melyeket mondhatmányoknak (prædicabilia), azaz állítható vagy mondható dolgoknak nevezünk.

Az okság taglalása

Az ok és okozat viszonyát nevezzük okságnak, az okozat okra való irányultsága pedig a függőség. Valamely okozmány vagy munkálmány tehát függő, melynek ellentéte a független vagy önálló, ön-ki (nok), jóllehet néha valamely önálló dolog állandó dolog vagy vány.

Az olyan ok, mely a munkálásra szükségesképpen meghatározott, föltételesnek, függőnek nevezzük. Amely pedig e szükségtől szabad, független oknak, önoknak (nok-nak) nevezzük.

Ha a munkáló gondolkodó lény előre elgondolt munkálat által elhatározza magát a munkálásra, akkor az elképzelt munkálatot tárgyilag (objektíven) célnak vagy iránynak, nokilag (szubjektíven) szándéknak nevezzük. Amennyiben ez az irány az oknak meghatározó alapja a munkálásra – mely ok által azon irány valósul meg –, ennyiben ez az irány maga is ok, mégpedig irány-ok. Az irány-ok lehet vagy alkalom-ok vagy indító-ok. Miáltal az ok az irányt elérni szándékozza, az az eszköz (organon).

Munkásságnak nevezzük a tevékenységet, miáltal valamely dolog bizonyos munkálat okává lesz. E munkásságnak az egyetemes belső elve (a munkálás képessége) a dolog ereje. Az erő a dolognak állandó jegye vagy meghatározása.

Ha egyes ványok erejük által okai más ványok bizonyos járulékainak, akkor azok ezekbe befolynak. E befolyás tehát a ványok viszonya, mely által ők vagy egyoldalúan, vagy kölcsönösen egymásra hatnak. E kölcsönös munkálást akkor úgy lehet tekinteni, mint viszontmunkálást, mely által mindkét oldalról helye van a cselekvésnek és szenvedésnek. Ha ez mindkét oldalról kölcsönösen ellenmunkálás, akkor összeütközésnek nevezzük.

A lét maga a valóság, a létezés pedig magát a munkássága (z) által kimutató lét. Ami létezni kezd, az származik. Ami megszűnik létezni, az elenyész vagy elmúlik, ám mind a kettő, történik. Azt a munkálást, mely által valami származik, előállításnak nevezzük, ami által pedig elenyész, azt elrontásnak vagy szétbontásnak. Az előbbi munkálja valamely dolognak a kezdetét, az utóbbi a végét.

Általános előállítás maga a vány előállítása a teremtés (semmiből), általános elrontás a semmisítés. Viszonylatos előállítás vagy a már létező vány jegyének előállítása a képzés vagy alakítás. A viszonyos elrontás pedig, mely által a ványtól elválasztódik ami hozzá járult, a föloldozás. A teremtés és semmisítés egymásnak általánosan ellentétei. Föloldozás és alakítás egymással szükségesképpen összekötöttek. Mikor a föloldozás által valamely járulék elenyész, annak helyére más lép. És mikor az alakítás által a nokhoz valamilyen új jegy járul, ennek helyén más enyész el.

Valamely dolog létező jegyeinek együttléte teszi annak állapotát. Ha valamely dologban a jegyek származnak és enyésznek, az más állapotba jön, azaz változik. Minden változás időben történik. Változás a térre nézve a mozgás. A mozgás tehát időre és térre együtt viszonylik.

Változhatlanok

A változhatlant hívhatunk még részecskéknek is, amik lehetnek:

1. Minőségben; név- és igehatározók.
2. Tárgyviszonyban; határozószók.
3. Nokviszonyban; indulatszavak.
4. Minden osztályban elöljáró-, vagy utoljárószavak.

A névragozás

1. Mennyiségben; egyes vagy többes számot vehet fel.
2. Minőségben; lépcsőket, fokozatokat vehet fel.
3. Tárgyviszonyban; ahol a változást esetnek nevezzük, ott felvehet ok- vagy alanyesetet (nominativust), okozat- vagy tárgyesetet (accusativust).
4. Vány, vagy nok eset; melynek nyelvünkben két változata van: a) birtokos eset (genitivus); b) részes eset (dativus).

Az igeragozás

1. A mennyiséget kifejezi a számokban.
2. A minőséget kifejezi a határozott vagy határozatlan móddal. A határozott mód nokviszonyban többféle is lehet: a) óhajtó (lehető); b) kijelentő (létező); c) parancsoló (szükséges).
3. Tárgyviszonyban a munkálás lehet cselekvő, azaz oki vagy igenleges, illetve szenvedő, azaz okozati vagy nemleges. Mind a cselekvő, mind pedig a szenvedő lehet külső vagy belső. A külső irányba ható cselekvés neve átható, a belső irányba ható cselekvésé, önható. A külső irányból ható cselekvéstől szenvedő neve külszenvedő, a belsőé pedig belszenvedő. A munkáló nokok (szubjektumok), a tárgyakhoz hasonlóan lehetnek többen is. Ha a nokok (szubjektumok) cselekvésben vannak, akkor a munkásságot, és ezáltal az igeragozást nevezhetjük tárgyviszonyi noki-nak (szubjektív), ha pedig szenvedésben van, akkor tárgyi-nak (objektívnek). Az önható vagy bennmaradó munkásság ismét vagy tisztán önmaradó – azaz lét, másként tiszta nokiság vagy szubjektivitás –, vagy némi cselekvéssel és szenvedéssel van összeköttetve – ami létezés, másként nokviszonyi objektivitás. A magyarban tisztán önmaradó munkásságot jelentenek például: a van, áll, kél, megy igék. Némi cselekvéssel és szenvedéssel összekötött munkásságot, azaz némi tárgyviszonyi szubjektivitást és objektivitást jelentenek például: az ellenség omol az ellenségre, a ház omlik, az elme haboz, a víz habzik, a borhoz nyúl, a rágó nyúlik. Mindkétféle munkásságot össze lehet kötni mennyiséggel (gyakorló), lehetőséggel is.
4. Az igeragozásnál nokviszonyban megjelennek az igeidők: a) jelenidő (létező); b) jövőidő (lehető); c) múltidő (szükséges).