A Szentírásban a Prédikátor könyve ezt a következőképpen fogalmazza meg: „Aki megtartja a parancsot, nem tapasztal rosszat, a bölcsnek szíve pedig tudja, hogy eljön a számadás ideje. Mert minden dolog számára van idő és ítélet, csakhogy súlyosan nehezedik az emberre a baj. Nem tudja ugyanis, mi fog még történni, és nincs, aki megmondja neki, miként lesz majd.” (Préd 8,5-7) „A balga szaporítja a szót: »Az ember nem tudja, mi volt előtte, és hogy mi lesz utána, ki mondhatná meg neki?«” (Préd 10,14)

Vajon mi lehet az oka ennek a két eltérő szemléletmódnak? Nagy valószínűség szerint az, hogy a nyugati népeknek nincsen múltjuk, ezek nagyon fiatal nemzetek, ezért nincs is mit szemléljenek őseik világán. De azzal, hogy előre a jövőbe tekintenek, megint csak a semmibe tekintenek, hiszen a jövőt nem ismerhetik. A magyar, a héber, valamint más keleti népek a hagyománytiszteletükből fakadóan őseiket mindig is nagy becsben tartották, és úgy gondolták, hogy tőlük érdemes, és kell is tanulni, ezért mindig rájuk tekintettek. Nem is volna semmi baj a hivatalos időszemlélettel, ha nem hinnék azt a nyugati népek, hogy az ő időfelfogásuk a helyes, ami természetes fejlődés eredménye, miközben valójában csak a gyökértelenségük lenyomatáról van szó, mely a nemzeti múlt hiányából fakad.

Bár ma már egyre többször hallani itthon is olyan nyugati kifejezéseket, miszerint: előtted áll az egész élet, de meglátandjuk, hogy a magyar észjárás szerint valójában még sok idönk van hátra. Vagyis a jövő a hátunk mögött van, mivel ismeretlen.

Most azonban vizsgáljuk meg, hogyan jelennek meg az eddig tárgyaltak az idővel kapcsolatos kifejezések szintjén, hogy egyértelműen megállapíthassuk, melyik időfelfogás a helyes.

Első ↔ utósó (utolsó), hátsó

Vizsgálódásunkat kezdjük azzal, miként gondolkoznak a magyarok egy általános sor szélső elemeiről. A nagyságban, számértékben legkisebbet, vagy az időben legkorábbit nevezzük elsőnek, és a legnagyobb méretűt vagy értékűt, illetve a legkésőbbit pedig utolsónak. Arisztotelész az elsőnek négy különféle jelentését határozta meg. E gondolatok nagyon fontosak lesznek a későbbi fejtegetéseink során, éppen ezért alaposan rágjuk meg őket, hogy később könnyebben megemészthessük.

„Négyféle értelemben mondunk egyet a másiknál elsőbbnek. Először és elsősorban idő szempontjából. Ennek alapján mondjuk azt, hogy egyik a másiknál idősebb és régibb; hiszen a nagyobb időre való tekintettel mondjuk, hogy idősebb, meg hogy régibb. Másodszor elsőbbnek mondjuk azt, ami a létre való következtetés szempontjából nem cserélhető föl; pl. az egy elsőbb a kettőnél, mert ha kettő van, rögtön következik, hogy egy is van, – viszont ha van egy, nem feltétlenül van kettő is. Tehát az egyről a másik létére való következtetés nem fordítható meg, és nyilván az az elsőbb, amelyiknek az éltéből a másikéra való következtetés nem fordítható meg. Harmadszor pedig bizonyos sorrend, illetve fontosság, rang alapján mondjuk azt, hogy elsőbb; mint pl. a tudás, illetve tudomány és a szónoki beszéd esetében. Mert a bizonyítható tudás, azaz a tudomány esetében van elsőbbrendű és másodrendű; hiszen a mértani elemek elsőbbrendűek, mint a mértani idomok; meg a nyelvtani elemek is, azaz a betűk elsőbbrendűek, mint a szótagok; és a szónoki beszédnél is hasonlóan; hiszen a bevezetés a sorrendben előbbi, mint a tárgyalás.

Aztán az említetteken kívül még a jobb és tiszteltebb is természettől fogva elsőbbnek tűnhet. Hiszen legtöbben elsőbbnek szokták mondani azokat, akiket jobban tisztelnek, és jobban szeretnek.” (Aristotelés. „Kategóriák”. In Organon, fordította Rónafalvi Ödön és Szabó Miklós, Első:1–103. Görög és latin írók 7. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1961., 94-95 / 12.14a)

Fejtegetésünkben nem előrerohanva, ám a fentiek alapján gondoljuk végig, hogy illenek-e Istenre az említett szempontok, miszerint időben, létben, fontosságban és tisztelet szempontjából előrébb való-e nálunk?

Előd ↔ utód

A nemzedékek leszármazási sorában ez előttem lévők az elődök. S mivel látni csak az előttünk lévő dolgokat vagyunk képesek, mi magyarok az elődeinket szemléljük, akik az időben nálunknál korábban éltek, vagyis a magyar ember szintén a múlt felé fordul, és nem az ismeretlen jövő irányába. Az utódok pedig a sorban utánunk állók, a hátunk mögött lévők.

Most kezdjünk kicsit alámerülni a hangok tengerében! Az előd és utód szavak d hangja függő létet fejez ki, tehát az elődben az időben előttem álló embert tisztelhetem, akitől függ az én létem, az utód pedig a létben tőlünk függő ember. Az ő és az o hang minőségi részesülőként hivatkozik arra a személyre, aki az el és út érteményét birtokolja. Az el szó jelentésének kifejtésével még várunk kicsit, fokozzuk a feszültséget, hogy még izgalmasabb legyen a végkifejlet, ám az ut azaz az út szó szintén könnyen értelmezhető, mivel a t a távolodást, az u vagy ú pedig az üresség hangjaként az ismeretlent vagy a nagy távolságot fejezi ki. Az út tehát a magyar észjárás szerint az ismeretlenbe, a nagy távolságba távolodó. Az ismeretlen pedig megint csak olyan dolog amit nem láthatunk.

Előző ↔ követ(kez)ő (utózó, utolzó)

Mozgást nemcsak az ember képes végzeni az időben, hanem az idő maga is halad. Sajnos ezeknél a kifejezéseknél már erősen érződik a felvett nyugati tudományos gondolkodás zavaró hatása. Bátran kijelenthetjük, hogy a magát öntömjénező nyugati tudomány, mely meg van róla győződve arról, hogy mindent jobban tud mint mindenki más, hiszen „csak szakértők képesek megállapítani a szavak helyes jelentését” (Kövecses, Zoltán és Benczes, Réka: Kognitív nyelvészet. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2010., 57 / IV.2.1. fejezet), az idő felfogásával kapcsolatban sem a letisztulást és az egyértelműséget hozta el nekünk, hanem éppen ellenkezőleg: elképesztő zavart és kavarodást okozott az emberek fejében. Azért lássuk be – előző fejtegetéseinkre visszatekintve –, hogy ez a fellengzős gőg egészen Platónig nyúlik vissza.

Gondolom már szinte mindenki állt sorban például csekk befizetés közben a postán, vagy az autópályán araszolva a kocsisorban. Amikor a budapestiek nyáron a Balatonra utaznak, az autópályán hosszú, végeláthatatlan autósorok alakulhatnak ki. A jobb megérthetőség kedvéért az autópálya kocsisorát tekintsük most az idő folyamának! Az első autó, mely a sor elején áll, jelenti az első időpillanatot, azaz a világ teremtését, mely egyre távolodik a kiindulási pontjától, a példánkban Budapesttől. Még hogy nem Magyarország a világ közepe?! A mi autónk valahol a sor közepén halad. Az előttünk lévő autók az előző időpillanatokat, azaz a múltat képviselik, a minket követők pedig a következő időpillanatokat, vagyis a jövőt. Nos, akinek ez még nem egyértelmű, gondoljon arra, hogy kinéztünk az út mellett egy benzinkutat, és ezt tekintjük a jelen álló pillanatának. Mire a mi autónk odaér, addigra az előző autók – mint időpillanatok – már elhaladtak mellette, tehát olyan időpillanatokat képviselnek, melyek már elmúltak. Az engem követők – melyek nyilvánvalóan mögöttem vannak – viszont majd csak ezután érnek oda, így azok a jövő, hiszen a benzinkút szemszögéből nézve azok haladnak a benzinkút felé, azok jönnek a benzinkút irányába.

Ha azonban valami miatt autónkkal meg kell állnunk, és félrehúzódunk a leállósávba, akkor innentől kezdve tekinthetjük magunkat az álló, tehát állandó jelen pillanatnak. A menetirányunk azonban továbbra sem változik, így ugyanúgy előre tekintünk, és az előttünk lévő autók lesznek a távolodó múlt, a mögöttünk lévők – melyek most már ugyan a szó szoros értelemben nem követnek, mert már elhaladnak mellettünk, de a hátunk mögött vannak – a közeledő jövő. Hacsak nem hajtunk fel menetiránnyal szemben az autópályára, vagy nem csinálunk megállás közben vagány kézifékes megfordulást, nem állhatunk a jövő irányába, csakis a múlt lehet előttünk.

Remélem mindenki számára sikerült szemléltetnem a nyugatias felfogás önellentmondásosságát. Látható, hogy a idő szemléletének iránya egyáltalán nem részletkérdés, hanem pontosan ezen áll vagy bukik lét felfogásunk alapja.

Már a hétköznapi életünkbe is beitta magát a nyugati időszemlélet, és ez az oka annak, hogy sok ember már nem tudja, hogy amikor az órát át kell állítania, akkor az előre, vagy a hátra fogalmak mit is jelentenek, merre is tekerje a mutatókat, pedig a magyar nyelvi felfogás szerint az előre midig a idősor eleje felé, azaz a múlt felé való fordulást, vagy a múltba történő mozgást jelenti.

Most lássuk azt, amikor nem az idő mozog, hanem mi mozgunk az időben, és az időt tekintjük állónak. Ismét a megismerő nyelvészeti kutatások eredményeihez nyúlhatunk, és nézzük meg, hogy mire jutottak nyugati testvéreink e tárgylattal (témával) kapcsolatban. Tudnunk kell, hogy nem csak a hazai gondolkodásban okoz zavart az a szemlélet, amivel a hivatalos tudomány dolgozik, hanem még a nyugati népeknél is, akiknek gyökértelenségük ellenére nyelvük még őrizgeti a magyar/héber szemléletmód nyomait. Gondoljunk például arra, hogy a németben a Vorgänger (előd) szó is a Vorgang (folyamat, lefolyás) szóból ered, mely még a kapcsolatot is szemlélteti az ősök felé, mindez pedig a vor (elő) szóban gyökeredzik.

Ezzel a kusza helyzettel foglalkozik Lera Boroditsky és Michael Ramscar halott hasonlat elmélete: olyan személyeket kérdeztek meg az előre kifejezés jelentését illetően, akik éppen vonaton utaztak. Mivel az utazás az idő egyik forrástartományának számít, a vonaton való utazás e forrástartomány egyik valós megtestesülési formája, ahol a megfigyelő van mozgásban, és az idő a megfigyelőhöz képest mozdulatlan tárgy, vagyis az idő múlása maga a megfigyelő mozgása. Ezzel szemben az idő múlása egy tárgy mozgása fogalmi hasonlat esetén a megfigyelő mozdulatlan, az idő pedig a megfigyelőhöz képest mozgó tárgy. Ha valóban e fogalmi hasonlatok segítségével gondolkodunk az időről, és ha a gondolkodásunkat befolyásolja az, hogy éppen mozgásban vagyunk-e, akkor feltételezhető, hogy a vonaton utazó emberek inkább az idő múlása a megfigyelő mozgása hasonlatot alkalmazzák az időről való gondolkodásukban, mivel maguk is éppen mozgásban vannak.

A kísérletben a vonaton utazó emberektől megkérdezték, hogy ha egy jövő szerdai megbeszélést két nappal előrébb kell tenni, akkor melyik napon lesz végül megtartva a találkozó? Ha a válaszadók gondolkodásukban a mozgó megfigyelő hasonlatot alkalmazzák, akkor várhatóan az lesz a válaszuk, hogy a megbeszélés pénteken lesz megtartva, hiszen a megfigyelő halad előre az időben. Ha azonban gondolkodásukban a mozgó tárgy metaforára támaszkodnak, akkor hétfőt fognak mondani, mivel ebben az esetben az idő az, ami előre mozog, tehát közeledik felénk. (Már itt látszik a jövő felé való fordulás mindent összekócoló jellege, mert ha a jövőnek háttal állunk, akkor az előre mindkét esetben a korábbi időpontot fogja jelenteni. Tehát maga a tudományos nézőpont az, ami garantálja a kísérletből levonható következtetések hamis eredményét.)

​A válaszadók többsége azt válaszolta, hogy a megbeszélésre pénteken kerül sor, vagyis a vonaton való utazás valószínűleg befolyással bírt arra, ahogyan az emberek az időről gondolkodtak. A kutatás azt látja bizonyítottnak, hogy még olyan nagymértékben egyezményes szó, mint az angol forward (előre) megértése sem szó szerint történik, hanem fogalmi hasonlatok (metaforák) segítségével. Az időre vonatkozó forward megértéséhez igenis támaszkodunk a térrel kapcsolatos ismeretünkre.

Az angol – tehát már teljesen zavaros – és a magyar – még ép de zavarodó – nyelv eltérő szemléleti irányának jó bizonyítéka Szamarasz Vera Zoé kísérletete, melyet magyar anyanyelvűekkel ismételt meg. Ő az angol kísérlettel ellentétes eredményre jutott, bár az ő időfelfogása is azonos a nyugatival. Négy kérdést tett fel olyan személyeknek, akik éppen leszálltak a vonatról (Vö.: Szamarasz, Vera Zoé: „Az idő téri metaforái: a metaforák szerepe a feldolgozásban”. Világosság, sz. 8-9–10 (2006): 99–109., 106-107):

1) Ha a titkárnőd közli veled, hogy „a szerdai értekezletet két nappal előbbre tették”, melyik nap lesz az értekezlet?

  Válasz: Nem bizonyult kétértelműnek a magyar nyelvben, a válaszadók 99%-a felelt hétfővel.

2) Ha a mozipénztárban a következő feliratot látod: „a 4 órai előadást 2 órával előbbre tették”, hánykor lesz az előadás?

  Válasz: Nem bizonyult kétértelműnek a magyar nyelvben, a válaszadók 99%-a a 2 órát tartotta a helyes válasznak.

3) Egy barátoddal egy konkrét számot kerestek egy magnószalagon, de sehogy se találjátok. Egyszer csak a barátod azt mondja neked, hogy „tekerd 2 perccel előbbre, ott lesz!”. Melyik gombot nyomod meg a magnón?

  Válasz: Kétértelmű a magyar nyelvben, a kérdésre a válaszadók 72%-a a Fast Forward (előretekerés) gombot választotta, míg 28% szavazott a Rewind (visszatekerés) gomb mellett. Megjegyzendő, hogy itt már egyértelműen látszik a nyugati és a magyar felfogás közötti zavaró eltérés, hiszen a Fast Forward (előre) teker a lejátszás irányába a szalag vége félé tehát hátrébb, míg a Rewind (vissza) a szalag kezdetéhez azaz előre.

4) Pisti megérkezik Ferihegyre. Amint kilép a gépből 2 órával előbbre állítja óráját az időeltolódás miatt. Ha Pisti órája eredetileg 5 órát mutatott, most hány órát mutat?

  Válasz: Kétértelmű a magyar nyelvben, a kérdésre 69% válaszolt 7 órával, míg 31% 3 órával. Itt látszik talán a legnagyobb zavar, ami azért is érdekes, mert amíg az első kérdésnél láthatóan a napok tekintetében mindenki érzi, hogy az előre a korábbi dátum, és a második kérdés esetében is szinte mindenki tudta, hogy a mozi előadást ha előbbre hozták, akkor az korábban van, addig az óraátállítással kapcsolatban a magyar emberek többsége már zavarban van, és fordítva érzi azt.

Jól mutatja a két időrendszer eltérő szemléletét, amikor Szamarasz az utolsó két kétértelmű kérdést feltette olyan személyeknek, akik éppen leszálltak a vonatról. Ekkor Boroditsky és Ramscar eredményeivel ellentétben, nem az EM, hanem a TM nézőpont erősödését tapasztalta.

Ellenőrizzük az eddig elemzett fogalmakat a CzF megállapításai alapján:

előre (CzF): „(el-ő-re) 1) Viszonylik oly helyre, térre, mely egy másiknál elsőbb, vagyis valaminek elejéhez közelebbi, s megfelel ezen kérdésre: hová? […] 2) Oly időre, mely egy másikat jövőben megelőz, ezen kérdésre: mikor, mikorra?”

hátra (CzF): „(hát-ra) 1) Megfelel e kérdésre: merre? v. hova? s am. a hát után menő irányban, háttal vissza; ellentéte: előre. […] 2) Hátra van mondjuk olyasmiről, mi még elé nem fordult, hanem következni fog, mi utóbb történik.”

Jelen

Már az idő általános elemzésénél láthattuk, hogy idő szavunk d hangja az önmagában való, de Istentől függő, a tőle származó létezést jelenti, így már ebből is kisejlik, hogy a jelen a legfontosabb szakasza az időnek. Ezért most kezdjük ezzel fejtegetésünket. A Megváltó Jézus ugyancsak a jelen fontosságára hívja fel a figyelmet, és arra int, hogy ne a jövő kutakodásával foglalkozzunk, mert az még nincs itt, a jelen gondjaival kell foglalkoznunk, hiszen a megoldandó feladatok itt, a jelenben vannak. Vigyázzunk az olyan emberekkel, akik folytonosan a jövő világáról beszélnek, az ilyen emberek a tettre való készségünket ölik meg, ábrándozásra késztetve. Az ördög sem akarja, hogy ne imádkozzunk, csupán arra kér, ne most, majd holnap. Aki mindig a nem létező jövő még nem létező gondjait akarja a jelenben megoldani, az az ember elfelejt élni, mert nem veszi észre, hogy Él a jelenben van.

„Ne aggódjatok tehát és ne mondogassátok: »Mit együnk?«, vagy: »Mit igyunk?«, vagy: »Mibe öltözködjünk?« Mert ezeket a pogányok keresik. Hiszen tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. Ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és mindezt megkapjátok hozzá. Ne aggódjatok tehát a holnapért; a holnap majd aggódik önmagáért. Elég a napnak a maga baja.” (Mt 6,31-34)

Ismét Szent Ágostonhoz fordulunk, ő vajon miben látta a jelen valóságát?

„Van múlt és jövő, de szeretném tudni, hol vannak. Ha talán nem vagyok még erős eme tudásban, azt mégis tudom, hogy bárhol legyenek, ott nem mint jövő és múlt, hanem mint jelen vannak. Ha ugyanis ott a jövő a jövő, akkor még ott sem létezik. És ha ott is múlt a múlt, akkor már nincsen ott sem. Tehát bárhol rejtőzködnek, bármik legyenek, nem lehetnek mások, mint csupán: jelen.” (Augustinus, Aurelius: Vallomások. Budapest: Gondolat Kiadó, 1982., 363 / XI.XVIII.23. szakasz)

A puszta létezés feltétele maga a jelenidő, mert nem emlékezhetnénk a múltunkra, vagy nem ismerhetnénk meg Isten jövőre vonatkozó terveit sem, ha nem volnának élő eleven jelenként jelen emlékezetünkben, vagy Istennél. A Krisztusi intést is magában hordozza a jelen szavunk, miszerint a jelen levő gondokkal eseményekkel kell foglalkoznunk:

jelen (CzF): „(jel-ėn) Igen érdekes adat a magyar észjárásból és magyar nyelv ősrégiségéből. Midőn t. i. több más nyelvek a 'jelen' fogalmát öszvetett alakokkal adják, pl. a hellén πάρειμι, παρών, a latin praesens, a német Gegenwart, gegenwärtig stb., melyeknek előrésze am. előtt, s az egész am. előtte levő, a magyar egyszerü en képzővel a jel szóból származtatja, mintha mondaná: jellel biró, létének jelét, jelenségét adó, minthogy se a mult, se a jövő, lételének jelét nem adja, nem adhatja. 1) Mondjuk általán oly időről, mely most van, mely még le nem folyt, legyen az a legkisebb időpont, vagy hosszabb időszak. […] 2) Mondjuk eseményekről, melyek most folyó időben történnek. Jelen zavarok, belháborúk.”
„1) Most, és ezen helyen. p. Jelen vagyok. 2) Akármely határzott időben és helyen Jelen voltam a közgyülésen. […] Úgy látszik, hogy itt az ėn tulajdonkép nem a módot jelentő határozó, hanem inkább állapitó képző, s jelėn vagyok am. az adott, vagy határozott jelre itt vagyok, épen úgy, mint ezen mondatokban: helyėn vagyok, résėn van a füle. Miért itten állandóbban zárt ė-vel irandó.”

Megint micsoda csodálatosan mély bölcsesség mutatkozik meg szemünk előtt, ezért fürkésszük ki a jel szót is, vajon milyen meglepetésekkel szolgál.

jel/jegy (CzF): „(a héberben יָרַע am. megismerni, észrevenni) Tiszta gyöke vagy gyökeleme je, melyből gy és l egyszerü képzőkkel két rokonértelmű szók, u. m. jegy és jel származnak, s eredetileg valami mozgékonyt jelentenek. (V. ö. J betű jelentése). […]
Mind hangra, mind értelemre nézve közel rokon vele: jel, mennyire mindegyikben bizonyos ismerés vagy ismertetés vagy észrevétel alapfogalma rejlik, aminthogy több nyelvben azon egy szóval fejeztetik ki, pl. signum, Zeichen, σημε͂ον stb., de a magyarban azon finom különbséggel, hogy a jegy közelebbi, a jel rendesen távolabbi összeköttetésben van a tárgygyal, melyet ismertet vagy megkülönböztet; igy az időben is a jel inkább azt mutatja, ami történt, vagy ami történni fog, vagy aminek történnie kell, vagy lehet, midőn a jegy jobbára azt adja tudtunkra, ami valóban létezik.”

A j hang mozgást mutat, mivel minden eseményhez, történéshez szükségszerűen hozzátartozik a mozgás. A jegy gy hangja révén a jelen egyetemes pontszerűségében való lét történése, míg a jel l-je, folytonossága révén összeköttetést biztosít mind a jövővel, mind a múlttal, melyek már csak a lélekben léteznek. Ebben az értelemben lehet érdekes számunkra a megjegyez kifejezés, hiszen ebből az derül ki, hogy emlékeinket az Ágoston által megfogalmazott módon folytonos jelenben tartjuk. Mivel a meg és az el igekötők közös teljesség érteményük következtében egymással megfeleltethetők, ezért a megjegyez rokon kifejezése az eljegyez, amiből arra következtethetünk, hogy a házasulandó vőlegény a jövendőbelijét a jövőből a jelenbe helyezi, azaz az eljegyzés után folytonosan jelen lesznek egymás életében.

Múlt

A múlt szavunk értelmezéséhez nyúljunk vissza az idő TM szemléletéhez, gondoljuk végig, ha mi vagyunk az álló jelenpont, akkor az idő előre haladva elmegy mellettünk, majd folyamatosan távolodik tőlünk. Az idő tehát mozgást végez. Mielőtt továbbmennénk, lássuk mond-e valami hasznosat a CzF.

múlt (CzF): „(múl-t) Ami lenni megszünt, mi bizonyos időn túl van. Ellentétei: jelen és jövendő. […] Innen magyarázható talán a minap = mu-nap (azaz mult nap) szó is, mely nem jelenti ugyan a legközelebb eltelt napot, hanem még is olyant, mely még messze nem távozott. V. ö. MINAP. […]
Mint főnév jelenti továbbá azon állapotot, mely betelt, bevégződöt […] »Gondolatunkban érzéseink s az események mindig teljes öszhangzásban állnak egymással, a valóságban soha. Innen van, hogy a mult és jövő, melyet mindig csak gondolatunkkal foghatunk fel, a jelennél szebbnek s boldogítóbbnak látszik.« (B. Eötvös József.)”

Magáról a múlt szóról nem jutottunk többlet tudáshoz, ám azt megtudtuk, hogy mind a múltunk, mind a jövőről alkotott elképzelésünk az elménk jelenében élnek, melyek így nem a ményi (objektív) valóság hiteles lenyomatai, mivel a saját lelkünk valóságában léteznek, melyek sokszor bizony igen távol esnek a való világban lejátszódó eseményektől. Ugyanígy vélekednek erről a megismerő nyelvészettel foglalkozó tudósok is, akik szerint „gondolkodásunk nem a valóság egyfajta tükre, hanem azt a »valóságot« tükrözi vissza, amelyet mi tapasztalunk meg. Elménk tehát »projektált« [előrevetített, tervezett] valóságot hoz létre, mely tapasztalatainkon, észlelésünkön nyugszik.” (Kövecses, Zoltán és Benczes, Réka: Kognitív nyelvészet. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2010., 215 / XIV.1.2. fejezet) Az ember képtelen a teremtést tökéletesen megismerni. Szent Ágoston világosan felismeri a múlt és jövő lélekben élő jellegzetességét.

„Midőn hűségesen elbeszéljük a múltat, nem múlt dolgokat hozunk elő emlékezetünkből, hanem képeinkről fogant szavakat. Ezek, mint valami nyomok ragadtak lelkünkbe érzékeink útján, míg rajtuk átsuhantak. Íme, gyerekkorom többé nem létezik. A szintén nem létező elmúlt időben van. Ámde képét, ha emlékezem róla, és másoknak elbeszélem, jelen időben nézem, mert itt van még az emlékezetemben.” (Augustinus, Aurelius: Vallomások. Budapest: Gondolat Kiadó, 1982., 363 / XI.XVIII.23. szakasz)

A továbbiakban a múl szót, a múlt törzsökét járjuk körbe, és meghatározzuk egyes hangjainak érteményeit is.

múl (CzF): „Régente tárgyesetes viszonynévvel átható, cselekvő erővel birt, s anynyit tett, mint valamin túl halad, tovább megy, maga után hagy valamit; továbbá: mulaszt, mellőz. Megfelel neki a latin præterit. Ily értelemben fordul elé többször a Müncheni codexben: […] »Elmuljátok Istennek minden ítéletét« Luk 10. […]
Világos, hogy ezen igében alapfogalom a menés, haladás, távozás, minél fogva rokon mozog igével, s elemezve mo-ol és mo-úl honnan öszvevonva lett mól v. múl.”

Nem meglepő módon a múl valóban a mozgás (m) folytonos tevését (l) jelenti, mivel az idő folytonosan halad el mellettünk. A t pedig mint a betelt, azaz múltidő jeleként mutatja az elhaladt idő rögzültségét, ha úgy tetszik tárgyiasultságát, befejezettségét, azaz az állandósult létet.

Jöv(end)ő

Mint már láthattuk, a zsidó ember – hacsak nem bizakodik Isten ígéreteiben – magától nem fordul a jövő felé, hanem az elkövetkezendő események indulnak meg felé. A magyar jövő szó ezzel teljesen megegyező szemléletet mutat, hiszen a jövő szavunk a felénk jövő időt jelenti.

jövő (CzF): „(jö-v-ő) 1) Aki jön, erre közeledő útban van. […] 2) Mondjuk időről, korról, mely ezután következik, mely a jelent követi.”

A jövendő szóalak viszont a jövőidő end ragjával együtt kifejezi a lét (d) feltételességét (n), végső soron annak ismeretlenségét is.

jövendő (CzF): „(jö-v-end-ő) Aki vagy ami jönni fog, aki vagy ami ezután érkezik; következő.”

Azonban – mint azt Szent Ágoston is írta – a jövőnek valahol már léteznie kell, különben beszélni sem lehetne róla.

„Uram, teremtett világod kormányzója! Miféle módon oktatod lelkünket a jövőre? Prófétáidat ugyanis erre megtanítottad. Hogyan oktatod a jövőt, ha neked a jövő egyáltalán nincsen? Vagy inkább a jövőre mutató jelent oktatod?
A nem létező ugyanis nem tanítható.” (Augustinus, Aurelius: Vallomások. Budapest: Gondolat Kiadó, 1982., 364 / XI.XIX.25. szakasz)

A jövőidő azonban egyedül Istennél létezik. E felfogás tükröződik vissza a magyar létigékből is, hiszen a múltat a volt, a félmúltat a vala, a jelent a van szóval fejezzük ki, melyben a v a kölcsönösséget jelenti, az Isten és ember közötti, vagy az ember és a dolgok közötti kölcsönösséget. A jövőidőre vonatkozó lesz, leend, leendő, stb. kifejezések le gyökében – mely viszont az el vagy él gyökszó fordulatával áll elő – viszont a tisztán isteni létben levést ismerhetjük fel, tehát az ember lététől független létezést szemlélhetjük. Az embertől független létezést takar a lett ige is, mely ugyan múltidejű, de feltételezi, hogy a létre hívott dolog korábban nem volt, tehát nem lehet kölcsönösségről beszélni. Az emberek számára a jövő, hacsak Isten nem nyilatkozza ki, megismerhetetlen. Az ókori bölcselők közül Arisztotelész sokat foglalkozott a jelen és a jövő lélekre gyakorolt hatásával, melyből szintén a jövő ismeretlensége tükröződik vissza.

„Minthogy keletkeznek egymással ellentétes törekvések is – ez akkor következik be, amikor az értelem és a vágyak ellenkeznek egymással; ilyen az időérzékkel rendelkező lényeknél fordul elő (az értelem ugyanis ellenállásra buzdít amiatt, ami a jövőben következik be, a vágy meg azzal hat ránk, ami már itt van, mivel a jelen lévő kellemes feltétlenül jónak tűnik számunkra azáltal, hogy a jövőt nem látjuk)” (Arisztotelész: „A lélek”. In Lélekfilozófiai írások, fordította Steiger Kornél, 7–155. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1988., 144-145 / III.10.433b)

A jövő szavunk hangtanilag a következőképpen elemezhető. A j a mozgás hangja, az ő a távolságé, illetve a jövő szóban kifejezetten a távolról való jövést mutatja fel. A v jelen esetben csupán beszúrt kötőhang, az utolsó ő pedig részesülő.